Lassan már nem is emlékszünk a karanténra, pedig sokunknak ez maga volt a mennyország. A karatén ideje alatt – ha betartottad a fizikai távolságtartás szabályait…- elég hamar kiderülhetett, hogy jól bírod a barátaid izzadtságszaga nélkül, vagy másfél nap után agyf@szt kaptál. Ha előbbi történt, és beérted a chat-eléssel, akkor valószínűleg introvertáltan töltődsz.

A karatén nem csak arra volt jó, hogy kicsit kilépjünk a megszokottból, hanem, hogy ráébredjünk, valójában mire van szükségünk, hogyan tudjuk tartósan jól érezni magunkat az életünkben, a saját világunkban. Hatékonyan kontrolláljuk-e azt, amire valóban hatásunk van, és el tudjuk-e fogadni azt, amire nincs ráhatásunk. Mennyi interakcióra van valójában igényünk, és mikor lesz a kevés is sok.

Amióta visszatért az élet a rendes kerékvágásba, és megint sok a fizikai és mentális zaj körülöttünk, sokkal hamarabb érezhetjük magunkat telítődve vagy zaklatottan. Sokság van. Így szoktam megfogalmazni, amikor több a teendő, az inger és a válaszreakció elvárás irányomba, mint ami még éppen komfortos lenne. És már megtanultam, mi ilyenkor a teendőm, hogyan tudok magamon segíteni, de nem mindig volt ez így, pláne nem ment mindig ilyen könnyen megadni magamnak azt, amire szükségem van ilyenkor. 

Pedig alapvető fontosságú, hogy időt adjunk magunknak arra, hogy a sokságot megemésszük, kiüresítsük, és így újra figyelmes befogadóvá válhassunk. Mert csak így lehet élvezetes az ÉLETnek nevezett nagy komédia.

Introként néha iszonyú nehéz társaságba menni. Amíg nem tudtam arról, hogy ez egy normális működés, próbáltam magyarázatot keresni arra, miért nem szeretek emberek közé menni. És a kövérségemet találtam oknak. Még akkor is amikor már nem voltam kövér…

Tizenegy évesen 89 kg voltam. Iszonyú teher volt a szélte-hossza egy létezés. Mind a testi, mind a lelki egészségemre borzalmas hatással volt, és bár 12 évesen 1 év alatt sziszifuszi munkával lefogytam 62 kilóra, fejben örökre kövér maradtam. És bizony mindaddig, amíg nem szembesültem azzal, hogy introvertáltan töltődő vagyok, azt az iszonyú kínt, ami minden társaságba indulást megelőzött, azzal próbáltam magyarázni, hogy kövérnek érzem magam.

Mert bizony, ha meghívnak például egy szülinapi buliba, akkor én már a meghívástól picit megszeppenek, és érzem, ahogy zsigerileg befeszülök. Még a gondolattól is, ahogy ezt most írom. A válaszom ma már az, hogy „köszönöm a meghívást, megpróbálom megoldani, hogy ott tudjak lenni” (ennél píszíbb reakciót még nem tudtam kreálni), majd tudatosítva, hogy néha muszáj azért emberek közé mennem, a hátralévő időben mentálisan tréningezem magam minden ilyen alkalomra.

Beírom naptárba. Elmondom pár családtagnak, hogy MEGYEK, nem csak azt, hogy meghívtak. Készülök ajándékkal, vagy ha nem szülinap, megtervezem az útvonalat az odaközlekedéshez, megnézem a hely webes felületét, ilyesmi – egy szóval szoktatom magam a gondolathoz, hogy igenis emberek közé merészkedem.

Mindezek ellenére, régen nem ritkán előfordult, hogy egyre feszültebb lettem – és fáradtabb időszakaimban leszek még ma is -, ahogy az adott társasági eseményt közelgett/közeleg, és elkezdek reménykedni valami külső, nálam hatalmasabb erőben, ami megakadályoz az oda eljutásban. Rendszerint sem Armageddon, sem tornádó nem csap le a lakóhelyem közelében, bár most a pandémia nagy segítség volt, lássuk be, úgyhogy az esemény előtti napon és az esemény napján már csak attól kell visszafogni magam, hogy a korábbi píszí válaszomnál még píszíbben megírjam (szigorúan üzenetben, szó sem lehet szóbeli kommunikációról), hogy „sajnos nem fogom tudni megoldani, hogy ott legyek”.

Ha ezt kibírom, akkor jön a legnehezebb része. A készülődés, öltözés, útnak indulás. Mert annyira feszült és ideges leszek ezen a ponton, hogy régebben kő kövön nem maradt ekkor körülöttem. A családom fejvesztve menekült, mert tudta, most aztán bármelyik pillanatban lecsaphat a személyes hurrikánom. Szegények! 

Aztán persze megérkezem, és mindig akad valaki, akivel egészen jól el tudok beszélgetni, sőt a végén még egészen tudom élvezni is az eseményt, de legfőképpen mindig akad egy nyugis sarok, ahol meg lehetett húzódni, vagy kettesben beszélgetni valakivel, és aztán ha úgy esett jól, viszonylag hamar köszönés nélkül lelépni. Mert ugyanúgy kedvelhetjük a társaságot, mint mások, de általában kevesebb is elég belőle.

Mára ez annyival könnyebb, hogy pontosan rálátok erre a működésemre, és ennek megfelelően tudom szabályozni is a viselkedésemet, amik régebben az önkéntelen reakcióim nyomán ösztönösen nagyon mások voltak. Megtanultam társaságba menni, és ott valameddig még egészen jól is tudom érezni magam. Sok esetben tudok tartalmas, mély beszélgetéseket is folytatni egy-egy sarokban félrevonulva valakivel. De megtanultam small talk-okban is értekezni, de a legritkább esetben maradok hosszan, és ezt már el is fogadták a barátaim, ismerőseim. Örülnek, hogy egyáltalán elmentem, együtt lehettünk.

Ezen a néven egy insta profilban egy családanya, aki magát introvertáltnak éli meg, olyan vicces tartalmakat oszt meg, amelyekben hosszan tartó semmittevéseit, emberektől való irtózását, otthonlevéshez való ragaszkodását figurázza ki. Azonban nem minden introvertált ilyen!

Fontos, hogy tudd, ez is egy spektrum, ami mentén sokféle viselkedés, reakció előfordulhat, és mi sem vagyunk egyformák. Ugyanakkor nagyon fontos tudnunk magunkról, hogy helyzetfüggő lehet, hogy miként reagálunk, hogyan viselkedünk, mi esik jól vagy mi fér bele számunkra az adott szituációban, az adott társaságban, tágabban az adott élethelyzetünkben. És ez teljesen oké így.

Először azt kell tisztáznunk, hogy introvertáltnak lenni azt jelenti, hogy  gondolataimat, érzéseimet, cselekedeteimet alapvetően belső tényezők, belső megélések irányítják, és kevésbé a külvilág Ennél fogva lassabbnak tűnhetünk, megfigyelünk, begyűjtjük a tapasztalatokat, és sok esetben egy belső mérlegelési folyamat után nyilatkozunk meg, azaz megfontoltabbak vagyunk, de nem feltétlenül. A társadalmi interakciók többsége leszívja energiáimat, és alapvetően introvertáltan töltődöm, azaz ha fáradt vagyok, akkor alapvetően, de nem feltétlenül mindig, az segíti elő a pihenésemet, regenerálódásomat, ha magam lehetek, vagy olyan tevékenységet folytathatok, amiben nem ér túl sok inger.

De ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy zenét hallgassak, vagy magamban táncoljak, számomra fontos emberekkel beszélgessek, vagy mások jelenlétében csendeskedjek, szemlélődjek. Mindenki máshogy introvertált, és mindenkinek magának kell rájönnie, hogy miként működik, mi válik be neki, és mi szolgálja leginkább azt, hogy kiegyensúlyozott, elégedett életet éljen.

Ha kényelmetlenül érzed magad a működésed miatt, akkor mindenképpen érdemes beszélgetnünk róla, hogy együtt jöjjünk rá, milyen a Te introvertáltságod, és miként tudsz Te – az alapvetően extrovertált világban – elég jól elboldogulni úgy, hogy közben a lehető legjobban érzed magad, mert van megoldás.

Mivel az introvertált működés sajátja a befelé figyelés, a mélyebb beszélgetések preferálása, ezért általában előbb vagy utóbb a hozzánk közel álló emberekkel – már aki nyitott erre – érzelmekre, gondolatokra, belső megélésekre terelődik a szó. És mivel érdeklődőek és befogadóak vagyunk társaink érzelmi életét illetően előfordulhat, hogy előszeretettel támaszkodhatnak ránk, és jó partnerek vagyunk abban, hogy átgondoljuk az ő problémáikat is.

Viszont nagyon fontos, hogy ez a baráti támogatás kölcsönös legyen! Nagyon fontos, hogy Te is megélhesd ezt az odafordulást, ha igényled. És ne legyen az az érzésed, hogy lelki szemetesláda vagy!

Viszont tapasztalatom szerint ezt is tanulni kell, hogy miként osszam meg magam én is ezekben a baráti beszélgetésekben, és ha korábban nem tettem, miként szoktassam rá barátaimat, hogy nekem is igényem van erre a figyelemre. Mert bizony ha nincs igényem, ha mindig rejtve maradok, ha mindig csak a másik érzelmi életéről beszélünk, akkor az nem egy mindkét fél számára töltekező kapcsolódás lesz, hanem egy egyoldalú viszony.

És igen, nekem is tudnom kell megosztani magam! Mert úgy tudunk kapcsolódni egymáshoz, ha megmutatkozunk, ha felfedünk magunkból egy-egy részletet, mindig amennyit elbírunk. Ha ebben gyakorlásra van szükséged, akkor erre nagyon alkalmas közeg a beszélgetés egy szimpatikus pszichológussal.

Az overthinking vagy más néven túlgondolás elképesztő energiákat emészt fel. Aki tapasztalja ezt a működést, pontosan tudja, hogy akár órákig, napokig is lehet pörögni, kérődzni, szakszóval: ruminálni egy-egy beakadt gondolatfolyamon. Jó pár éjszakánk rá mehet erre életünk során. Számomra a kérdésekkel megakasztás adott olyan hatékony segítséget, hogy már szinte egyáltalán nem gyötör ez a működés. (Na, jó, azért egy-egy nehezebb témában íródott e-mailt párszor még újraolvasok az elküldés után…) Ezek kérdések segíthetnek:

• Mi van, ha mégse?
• Mi van, ha mégis?
• Miért gondolom, hogy mindentudó vagyok, és csak az lehetséges, amit én gondolok, hiszek?
• Na, most komolyan? Tényleg mindent tudok?

És fontos azt is leszögezni, hogy a túlgondolásnak, a gondolati loopoknak igenis lehet haszna. Ugyanis sokkal empatikusabbá tesz mások nehézségeivel szemben. És egy-egy helyzetet olyan sokoldalúan jár körbe az ember, sok általában sokkal alaposabb és átgondoltabb döntést hoz így. Fejleszti a kreativitást és a helyzetértékelést azáltal, hogy különféle lehetőségeket kreálunk és mérlegelünk.

Te mivel tudod megakasztani az overthinking folyamát?

Ha fárasztónak találod a túlgondolást, és nem sikerül egyedül megoldást találnod, van segítség. Megtalálsz.

Ágai Ágnes: Kamaszságok (részlet)

„Ugye beengedsz, hogyha kopogok?
Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok?
Ugye elhiszed, amit gondolok?
Ugye megtartasz, hogyha maradok?
Ugye elengedsz, hogyha akarok?”

„A felnőttekben azt nem bírom,
hogy olyan fontoskodóak,
meg vannak győződve róla,
hogy nélkülözhetetlenek.
Mindent „értem” csinálnak,
de semmit sem velem.”